És végül, az utolsó kérdés:
A történet főhőse lesz az aki elhúzza a függönyt.
Ki választja meg a lépéseinket tánc közben?
Ki vezet minket őrült ostorokkal, és koronáz meg győzelemmel, ha túléljük a lehetetlent?
Ki ö aki mindezt megcsinálja?
Ki tiszteli szeretteink, az élettel amit élünk?
Ki küld ránk szörnyeket és énekli, hogy sosem halunk meg?
Ki tanít meg, hogy mi a valódi és, hogy miképp nevessünk a hazugságokon?
Ki dönti el, miért élünk és halunk meg a védekezésben?
Ki láncol le minket?
És ki örzi szabadságunk kulcsát?
Te vagy az!
Meg van minden fegyvered, amire szükséged van!
Most pedig harcolj!

Zsidónak születtem, és hittem Istenben de azóta sok könyvet olvastam amit bebizonyították, hogy Isten csak a képzeletem szülötte.
Az emberek hisznek Istenben, mert megválaszolja a bonyolult kérdéseket mint például honnan van az univerzum mennybe mennek-e a giliszták… ..és miért van az öreg hölgyeknek kék haja?
Bár ateista vagyok, még mindíg hordom a yarmulke-t, melegen tartja az agyamat.

Azért bocsátottam meg neked, mert nem vagy tökéletes. Tökéletlen vagy, akárcsak én.
Minden ember tökéletlen, a házam előtt lévő ember is, aki szemetel.
Amikor fiatal voltam, szívesen lettem volna valaki más.
Dr Bernard Hazelhof azt mondja, hogy ha egy lakatlan szigeten lennék akkor hozzá kellene szoknom saját társaságomhoz - saját magamhoz, és a kókuszokhoz.
Azt mondta, hogy el kellene fogadnom magam, az összes hibámmal együtt, és hogy nem mi választjuk a hibáinkat.
Ezek a részeink, és együtt kell élnünk velük. Viszont a barátainkat megválaszthatjuk és én örülök, hogy téged választottalak.
Dr Bernard Hazelhofazt is mondta hogy az életünk olyan, mint egy nagyon hosszú járda.
Néhány jól kikövezett.
Másoké, mint az enyém, repedésekkel, banánhéjakkal, és cigarettacsikkekkel teli.
A te járdád is olyan mint az enyém, csak valószínű nincs annyi repedés rajta. Remélhetőleg a járdáink egy nap összefutnak és megoszthatunk egymással egy sűrített tejet.
Te vagy a legjobb barátom.
Te vagy az egyetlen barátom.
Amerikai levelezőtársad,
Max Jerry Horowitz.

Letting it all go is the place I finally got to. It took a lot of work to get there. And if there’s one thing I would be unwilling to give up, it is exactly that. Is there another way you can say that? The one thing I won’t give up is giving up. I expect that to carry me through. I’m depending on it. The things I believe in were very frail, as I’ve said. They won’t be around very long and neither will I. But I don’t think that’s really
the reason for my decision. I think it goes deeper than that. You can acclimate yourself to loss. You have to. I mean…
-You like music, right?
-Yeah, yeah, I do.
-Who is the greatest composer that you know of?
-John Coltrane, hands down.
-Do you think his workwill last forever?
-Well, forever’s a long time, Professor. So I got to say no.
-That doesn’t mean it’s worthless, does it?
-No, it don’t.
-You give up the world line by line. You become an accomplice to your own annihilation. There’s nothing you can do about it. Everything you do closes a door somewhere ahead of you. Finally there’s only one door left.
-That’s a dark world, Professor.
-Maybe you just need to admit that you’re in over your head.
-I do admit it, but that don’t let me off the hook. I got no choice.
-Okay. Maybe you’re right.